A “Nem vagyunk mi kispályások!” EB szurkolói pályázat nyertese, a kiskőrösi Pásztor Gyula, edző részletesen beszámolt a franciaországi élményeiről. Kalandos, kedves írását most közkinccsé tesszük.
Az EB kaland
Nagy kedvvel és nem kisebb táskákkal vágtunk neki a csütörtök esti indulásnak a Franciaországi Európa Bajnokságra ahová a Király Nóra ötletéből született „Nem vagyunk mi kispályások” gyermek pályázat révén sikerült kijutnunk.
A kétfős útra futballszerető barátnőmet vittem el, akinek életében legközelebbi találkozása a futballal egy szűk tíz perc volt a Kiskőrös – Kiskunmajsa Megyei I. osztályú rangadón. Mindezen rajongása ellenére meglepően örült a nagy nyereménynek és valószínűleg a szabadon választható Provance, Riviéra fakultatív utak lehetőségének. Nagy izgalmak és készülődés közepette vártuk a két-három hetet a nyeremény megnyerése után, beszerezve a kötelező szurkolói pólókat, zászlókat, arcfestőt.
Az indulásnál kicsit megérezhettük a celeb lét mindennapjait, kamera és fényképező kereszttüzében, két interjú után tudtunk csak a buszra felszállni. A nagy ijedelemben már majdnem autogramot is adtunk utastársainknak.
Már Hősök téri indulásnál is látszott, hogy igazi futball-lázban ég az ország és a velünk tartó útitársaink. Volt, akit az izgalom és volt, akit már a kellő mennyiségben elfogyasztott sör fűtött, de a nagyhangú, a rövid hajukba oldalt Hun és 6:3 felíratott nyírató szurkolókban a hét folyamán kedves, barátságos embereket ismertünk meg.
Hosszú – 17 órás – út után érkeztünk meg a télen igazi síparadicsomként szolgáló Puy St. Vicent gyönyörű apartman házaihoz, ahol ha nem is a helyhez eredendően illő téli levegő, de igencsak hideg 6-8 fokos hőmérséklet fogadott.
Szombaton nagy izgalmak közepette keltünk és reggel nyolckor indultunk a busszal Marseilles felé az Izland – Magyar mérkőzésre. A külvárosban tűntek fel az első magyar pólós, zászlós emberek akinek a száma folyamatosan növekedett a központ felé haladva, vártuk már, hogy köztük legyünk.
A leparkolás után maradt még négy óránk a meccs kezdetéig, amit a kikötőben a magyar szurkolói vonulást is látva akartunk eltölteni, ezért leszállás után azonnal a kikötő felé metróztunk.
A metró feljáróból kijőve már hallottuk a morajlást a szurkolás és éreztük a füstgránátok szagát. Amikor felértünk és kinéztünk a part felé lejtő utcára, ahonnan felfelé vonult a több mint tizenöt ezres magyar szurkolói tömeg, egyszerűen megdöbbentő és pozitívan borzasztó jó érzés volt. Szinte megmerevedtünk és szólni, mozdulni sem bírtunk. Még a helyi, a minőségi futballhoz és fanatikus szurkoláshoz hozzá szokott francia emberek és rendőrök is megdöbbenve nézték és fényképezték a csodásan és békésen vonuló tömeget, ott ahol pár nappal korábban az orosz, angol csürhe szétverte a várost.A kezdeti megtorpanás után azért átverekedtük magunkat a tömegen, barátnőm legnagyobb örömére és a lementünk a kikötőbe, ahol kiskőrösi ismerősökkel és barátokkal találkozva mi is elfogyasztottunk egy nyugtató sört. A város végig tele magyarokkal. Mintha bármelyik hazai városban jártunk volna. Ugyanez a hangulat és látvány fogadott minket a stadion körül is. Beérve pedig az arénába megint csak meg kellett állnunk kicsit. Több ezres magyar tömeg egyszerre énekli, hogy Ria-ria Hungária.
Nagyon szuper helyen ültünk, álltunk, ugráltunk. A hátrány ellenére is mindenki pozitívan szurkolt. Benne volt a levegőben, hogy mi innen nem mehetünk el vesztesen. Az egyenlítő gólnál pedig robbant a stadion és mi is!! Szuper este, igazi felejthetetlen élmény volt.
A következő két napot pihenéssel és egy az Eb falu résztvevői között lezajló mini focitornával töltöttük, valamint túráztunk a közeli kétezer-hatszáz méteres csúcsok között. Esténként az EB sátorban néztünk mérkőzéseket, aminek végén Dj-k, Rakonczai Imre és az abszolút pozitív csalódás és rendkívül szimpatikus Hevesi Tamás zenélt többek között. Állandó fellépő volt a Nemzeti Sportban is szereplő David Guetta hasonmás, aki az eredeti művészurat megszégyenítve pózolt és fényképeszkedett az alkalmi hírességre vágyó rajongókkal. Olyan profi volt előadása, hogy az utolsó estére még én is megadtam magam és képet kértem az egyébként Angliában élő, de angolul nem beszélő Dáviddal.
A túra egyik negatívuma hordoz magában egy nagy pozitív eseményt is.
Sajnos a meghirdetett fakultatív utakból csak egy valósult meg egy fürdős, közeli tóhoz való kirándulás, de az is a meccs után ahová fáradtan, jah és még mindig 10-12 fokban nem nagyon akartunk menni.
Ezért azt mondtam, szerdán menjük el a Portugália elleni meccsre Lyonba. Igaz, jegyünk nem volt, de meglepő szövetségest találtam páromban.
Másnap az 50 eurós transzfert kifizetve jegyek nélkül ültünk fel a Lyoni jártra, abban bízva, hogy a Marseillesben látott jegyüzérek kollégái Lyonban is tiszteletüket teszik és azokból a kezekből végre nem csak gyrost, hanem meccsjegyeket is kapunk.
B terv, arra az esetre ha nem kapnánk jegyet városnézés volt betervezve. Lyonba érve a B terv azonnal összeomlott, látva, hogy a stadion a város szélén, erdő és kietlen pusztát övezve található. Most már nem csak a szívünk, az eszünk is azt mondta: Jegyet kell szereznünk.
Lyon Marseilleshez képest vagy 20-30 ezer fővel kisebb stadion, ez és a meccs miatt mutatott óriási érdeklődés sem javította esélyeinket, de egy órás alkudozás és bejárás után egy rég nem látott barátom (My friend) a feleségemre való tekintettel (your bjútiful wájf) kétszázötven euróért ajándékozott nekünk két jegyet.
Kicsit izgultunk, hogy vajon a barátomnak hová volt jegye, ami elmondása szerint biztos nem hamis mert különben az UEFA police elvinné, de nem kellett csalódnunk az arab-magyar barátságban. Igaz, hogy a public stage szektorba semleges, főleg franciák közé szóló (akik megdöbbenve kamerázták a szuper Magyar szurkolókat) de a pályától mintegy 20 méterre ülve a meccset a magyarok szurkolását látva nézhettük meg az Eb- eddigi legjobb meccsét. Óriási, életem eddigi egyik, ha nem a legnagyobb élménye (a diploma megszerzés után talán). Minden honfitársamnak kívánom, egyszer éljen át egy hasonló gyönyörű élményt. Amikor több ezer torok üvölti, hogy „Hajrá Magyarok!” és boldog, büszke magyar lehetsz, Végre….
A maradék napokban ugyancsak túra, főzés és laza esti buli szerepelt, ahol megismertünk pár kedves embert is. Hazafelé, igaz kényszerűségből de eltöltöttünk plusz tíz órát a francia-olasz határon található festői OULX városában, ami nem szegte kedvünket és nem csorbította a két mérkőzésen megszerzett élményeinket, meg amúgy is: „Az éjjel soha nem érhet véget…”
