November 4-én a Péterfy Sándor utcai Kórházban Rónaszékiné Keresztes Monikával, a Fidesz Budapesti alelnökével közösen a 61 évvel ezelőtt levert forradalom egyik magyar női áldozata, Tóth Ilona emlékének tisztelegtünk. A Fiatal Családosok Klubjának alapítójaként következő gondolatokat osztottam meg az ünneplőkkel:
November 4-ének sebe hatvanegy évvel a szovjet tankok bevonulása után sem hegedt be szívünkben. E nap fájdalma ma is itt lüktet bennünk, azokban a generációkban is, akik már csak szüleik, nagyszüleik elbeszéléseiből, dokumentumfilmek fekete-fehér képsorairól és történelemkönyvek lapjairól ismerik ennek a napnak az eseményeit.
Szomorú cezúra november 4. történelmükben: nemzetünk egy emberként felszakadó szabadságkiáltása némult el az elnyomó, idegen hatalom lövéseitől, hogy aztán csak évtizedekkel később kiálthassuk oda újra a világnak: nem kérünk az Istent tagadó, nemzetet lebecsülő, embert elnyomorító rendszerből!
November 4-ének veszteségét családjaink ma is hordozzák, mint egy le nem tehető, legfeljebb az idő múlásával lassan könnyebbedő batyut. A szabadság tizenkét napja után beálló csönd emléke ott van családjaink meg nem valósult álmaiban, az egyetemről eltanácsolt nagybácsi, a munkahelyén megalázott nagymama, a börtönben sínylődő keresztapa és mindazon családtagjaink sorsában, akiknek el kellett hagyniuk ezt a hazát, és valahol a messzeségben „hullott le neveikről az ékezet”.
A veszteség bár fáj, de sosem engedhetünk abból, hogy emlékezzünk, hiszen október 23-a felemelő egysége is november 4-e sötét árnyékából ragyog fel igazán. Szükséges és illő tehát, hogy megálljunk ezen a napon, és felidézzük azoknak a sorsát, akik életüket adták azért, hogy mi, és a gyermekeink immár természetes közegként szívhassuk be a szabadság levegőjét.
Egy magyar nő, akinek a sorsa tanulságokkal szolgálhat
Egy olyan fiatal nőt állít elénk ez a történelmi helyszín, akinek sorsa komoly tanulságokkal szolgálhat ma is.
Tóth Ilona mindössze 24 esztendős volt, mikor csatlakozott a tüntetőkhöz, és az első lövések eldördülése után hivatásának és lelkiismeretének parancsa szerint a gyógyítás, az emberélet mentésének szolgálatába állt és fáradhatatlanul tette a dolgát, gyógyított minden sérültet, beteget, enyhített minden fájdalmat.
A forradalom leverését követően azonnal beindult a megtorlás gőzhengere. A gyűlölt hatalom számára kulcsfontosságú volt, hogy a közvéleménnyel elhitessék: köztörvényes bűnözők, aljas szándékú emberek voltak a forradalom szereplői.
Tóth Ilona e hatalmi cél eszközeként került bíróság elé, ahol koncepciós eljárás során ítélték halálra és akasztották fel.
A vele kapcsolatos eljárás minden részletében hazug volt, a jegyzőkönyvek, a bizonyítékok, a nyomozati anyag, az eljárás fondorlatos részletei mind azt szolgálták, hogy bizonyítsák az alaphazugságot: a gyilkosságot.
Az ördögi vegykonyhában tudatosan keverték össze a valóság morzsáit az aljas hazugságokkal, egyetlen cél által vezérelve: hogy bemocskolják a forradalom tisztaságát.
Mindez egy ártatlan fiatal lány életébe került, akinek sorsa azért is különösen tragikus, mert még ma is vannak, akik – a koncepciós per eljárását igazságosnak tekintve – hazudják el a fiatal lány ártatlanságát.
Bár most nem fenyegetnek tankok és akasztófa, de az igazságainkat megvédeni ma sem kis feladat. Napjainkban is működnek olyan láthatatlan nemzetközi vegykonyhák, ahol az igazság részleteit tudatosan keverik össze a hamissággal, vagy épp csak „nem bontják ki a valóság minden részletét”.
Számunkra 1956 emléke és Tóth Ilona sorsa világos útmutatást ad: minden körülmények között meg kell védjük nemzetünk szuverenitását, és azért kell dolgoznunk, hogy minden magyar család megvalósíthassa álmait.
(fotók: www.fidesz.hu)
